Az Aranyecset második kötete Munkácsy Mihály regényes életrajzának, amelyben az író a főhős párizsi éveit mutatja be, a siker, a beérkezés éveit, örömeit és gyötrelmét, és a betegség okozta művészi és emberi hanyatlást. Örök lobogás, folytonos ihletettség Dallos Munkácsyjának jellemzője. Amolyan sodró ember ő, aki könyörtelenül meghódítja ecsetjével a valóságot, lendületével környezetét, lobogásával az asszonyokat, aki élete végéig megtartja a szegények közül jött ember önérzetét, öntudatát, még akkor is, amikor elragadja a pénzkeresés szenvedélye, amikor nagyúri házak portréfestője lesz.
Megható színekkel ábrázolja az író Munkácsynak a tragikus sorsú másik magyar festőhöz, Paál Lászlóhoz fűződő, mély érzelmekkel teli barátságát, melyben izgalmasan elegyedett a kétféle egyéniség és a kétféle festőiség anyaga. Munkácsy körül drámaian sok a halál, szinte mindenkit elveszít, akihez igazi, mély érzések fűzik, mégis meg tudja őrizni a művészetbe és az emberiségbe vetett hitét, amely erőt ad neki életének utolsó, embertelenül nehéz hónapjaihoz is.
Jó volt olvasni, bár az előző kötet valahogy jobban tetszett. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon mennyit hihetek el ebből a könyvből. El tudom fogadni, hogy Munkácsy valóban ilyen felfokozott személyiség volt, és eszembe sem jutna kétségbe vonni a hatalmas vásznak hozta önkívületi állapotokat. Azzal kapcsolatban viszont kissé szkeptikus vagyok, hogy ténylegesen minden egyes nőszeméllyel, akivel csak szóba állt, le is feküdt vagy viszonyt kezdett, mint itt a regényben. Még ha így is volt, nekem, azt hiszem, jobban esett volna ezekről kevesebbet olvasni, az utolsó éveiről, az Ecce Homo megfestéséről pedig többet. Ugyanakkor ott van egy csomó lebilincselő történet, amelyeknek hála most már mindig minden Munkácsy-kép többletet fog hordozni a számomra, és ezért végtelenül hálás vagyok.
Nekem ez a 2. kötet jobban tetszett - valahogy úgy érzem, jobban bemutatta Munkácsyt, a festőt. És nagyon érdekes a vége felé felvetett gondolat, hogy könnyebb magyarnak lenni/azt szeretni külföldről - ez szerintem a mai napig jellemzőnk, hiába telt el lassan 150 év...